Volt nálam egy egyszerű érzelemválasztó játék.
Négy kis tál tartozott hozzá: az öröm, a szomorúság, a düh és a félelem. Egy színes pamacsot abba a tálba kellett tenni, amelyik azt az érzést jelölte, amit abban a pillanatban a legnehezebb volt kifejezni.
Egy háromfős társaság állt a játék előtt. Köztük egy hatvan és hatvanöt év közötti, keménykötésű férfi.
Megfogott egy pamacsot, majd beletette a szomorúság táljába.
Meglepődtem.
Talán azért, mert amikor ránéztem, nem a szomorúság jutott róla eszembe. Erősnek, határozottnak láttam. Aztán ott volt előttem az az egyetlen mozdulat, és hirtelen megéreztem, milyen keveset tudunk arról, mi történik egy másik emberben.
Valójában azt sem tudhattam, hogy éppen szomorú-e. Csak annyit mutatott meg, hogy a szomorúságot nehéz kifejeznie.
Ennyi látszott a víz fölött.
Azt nem tudhattam, mekkora jéghegy rejtőzik alatta. Hány el nem sírt könny. Hány mondat, amelyet valamikor lenyelt. Hány alkalom, amikor úgy érezte, erősnek kell maradnia.
Sokszor azt gondoljuk, hogy az életkorral majd könnyebb lesz bánni az érzéseinkkel. Pedig az évek önmagukban nem tanítanak meg beszélni róluk. Néha csak abban tesznek ügyesebbé, hogyan rejtsük el őket.
Különösen igaz lehet ez azokra a férfiakra, akik egész életükben azt hallották: ne sírj, bírd ki, légy kemény.
Pedig a szomorúság nem gyengeség. Nem kell kijavítani, elhallgattatni vagy gyorsan felvidítani azt, aki érzi. Először elég lenne annyit mondani:
„Látom, hogy ez most nehéz. Ha szeretnél, beszélhetsz róla.”
Talán ezért fontos már gyerekkorban megengedni az érzéseket. Hogy egy fiú megtanulhassa: attól még erős marad, hogy ki tudja mondani, amikor valami fáj.
A pamacs kicsi volt.
Amit megmutatott, egyáltalán nem.
