Ma reggel kaptam ezt a fényképet.
Nála így kezdődött a nap: egy új mesekönyvvel. Fonál Fecó és az Érzelmesék beköltöztek hozzájuk.
Nálam pedig úgy kezdődött, hogy megláttam ezt a fényképet.
És valahogy beragyogta nemcsak a reggelemet.
Furcsa dolog könyvet alkotni.
Hónapokon keresztül te látod a történeteket. Te ismered a szereplőket. Tudod, mennyit küzdöttél, melyik történetnél álltál meg, melyiken mosolyogtál, és melyikbe tettél bele valamit nagyon mélyről.
Aztán egyszer csak könyv lesz belőle.
Meg lehet fogni.
El lehet vinni.
És egy ponton már nem a tiéd.
Ott van egy másik család otthonában. Egy gyerek kezében. Valaki belelapoz, megnézi a képeket, megismerkedik Fonál Fecóval, Mátéval, Dórával, Rékával, Ákossal, Picurral és a többiekkel.
Talán este felolvasnak belőle egy mesét.
Talán lesz egy kérdés, amin megállnak.
Talán egy gyerek egyszer csak kimond valamit, amit addig nehéz volt szavakba öntenie.
És én ebből legtöbbször semmit nem látok.
Ezért jelentenek nekem ennyit az ilyen fényképek.
Mert egy pillanatra láthatóvá válik az, amiért az egész megszületett.
Az Érzelmesék tele van érzelmekkel. Nem tökéletes gyerekekkel és nem tökéletes felnőttekkel, hanem olyanokkal, akik félnek, mérgesek lesznek, hibáznak, aggódnak, szeretnek, próbálkoznak, és közben tanulják egymást.
Talán ezért érint meg ennyire, amikor azt látom, hogy a gyerek kezében van.
Mert ilyenkor már nem egyszerűen azt látom, hogy „eladtam egy könyvet”.
Hanem azt, hogy valami, amit egyszer a szívemből kezdtem el készíteni, tényleg megérkezett valakihez.
És szerintem az alkotás egyik legszebb része éppen ez.
Elindítasz valamit magadból úgy, hogy közben nem tudhatod pontosan, hová jut majd el.
Aztán egyszer csak visszaér hozzád egy fénykép formájában.
És azt mondja:
megérkezett.
Ma Fonál Fecóék betértek egy kislányhoz.
Ő pedig, anélkül hogy tudná, egy pillanatra hozzám is betért.
Köszönöm ezt a reggelt.
