Nemrég egy kilencéves fiúnak meséltem arról, milyen történetek vannak az Érzelmesékben.
Haladtunk fejezetről fejezetre. Ő figyelt, időnként visszakérdezett, én pedig próbáltam röviden megmutatni neki, mi minden történik a könyv családjában. Félelem, düh, szomorúság, aggodalom, testvérféltékenység. Olyan érzések, amelyek egy átlagos családi napba is észrevétlenül beköltöznek.
Amikor a könyv végére értem, a fiú az édesanyjához fordult, és azt mondta:
„Anya, veszel egyet?”
Először megdöbbentem. Aztán nagyon megörültem.
Nem azért, mert valaki meg akarta venni a könyvemet. Persze szerzőként ez is jólesik. Mégis sokkal többet jelentett ennél, hogy egy kilencéves gyerek maga mondta ki: engem ez érdekel.
Miért lepett meg, hogy egy fiú kérte?
Az Érzelmesék vásárlóinak nagy része nő, többnyire édesanya. Ők állnak meg leggyakrabban, ők lapoznak bele, és sokszor ők keresnek olyan történetet, amely segíthet közelebb kerülni a gyermekükhöz.
Közben férfiakkal is találkoztam már a könyv mellett. Komoly, őszinte férfiakkal, akik nem azért jöttek oda, mert egy kedves mesekönyvet kerestek. Jobb apák, jobb férjek szerettek volna lenni. Jobban érteni a saját érzéseiket, és jobban jelen lenni azok mellett, akiket szeretnek.
Mégis meglepett a kilencéves fiú mondata.
Ez a meglepetés pedig legalább annyit mondott el rólunk, felnőttekről, mint róla.
Még mindig erősen él bennünk az a régi felosztás, hogy az érzések inkább a lányok területe. A fiú legyen erős. Ne sírjon sokat. Ne féljen. Ne legyen túl érzékeny. Ha dühös, azt még valahogy elfogadjuk, mert az erőt látjuk benne. A düh alatt meghúzódó félelmet, szégyent vagy szomorúságot már kevésbé.
Pedig attól senki nem lesz erősebb, hogy nem tudja, mi történik benne. Legfeljebb egyedül marad vele.
Az igazi belső erőhöz az is hozzátartozik, hogy az ember felismeri az érzéseit, és idővel megtanul beszélni róluk. Nem azért, hogy minden érzés irányítsa. Hanem azért, hogy ne kelljen elrejtenie vagy másokon levezetnie őket.
A gyerek előbb érzi, mint ahogy el tudja mondani
A kilencéves fiú nem azt mondta, hogy szeretné fejleszteni az érzelmi intelligenciáját. Nem magyarázta el, melyik fejezet miért érintette meg. Történeteket hallott, kérdezett, majd szólt az édesanyjának, hogy szeretné a könyvet.
Talán magára ismert valamelyik helyzetben. Talán valaki más jutott eszébe. Az is lehet, hogy egyszerűen csak kíváncsi lett. Nem tudom, és nem is szeretném helyette megfejteni.
De azt hiszem, a gyerek sokszor előbb érzi, mire van szüksége, mint hogy pontos szavakat találna rá.
Felnőttként könnyű azonnal magyarázni, tanítani vagy kérdésekkel körbevenni. Néha viszont azzal adjuk a legtöbbet, ha komolyan vesszük a jelzését.
Ha egy gyermek egy érzésekről szóló könyvet kér, megkérdezhetjük:
„Melyik történetet olvasnád el először?”
Ez nem vizsga. Nincs jó válasz. Csak egy nyitott ajtó, amelyen talán belép majd valami, amit eddig nehéz volt kimondani.
Nem megjavítani kell, hanem meghallani
Sokszor akkor kezdünk az érzelmekkel foglalkozni, amikor már baj van. Amikor a gyerek csapkod, bezárkózik, sír, vagy láthatóan küzd valamivel. Ilyenkor gyorsan szeretnénk megoldást találni.
Pedig az érzelmekről nem csak a nehéz pillanat közepén lehet beszélni. Egy történet biztonságos távolságot ad. Nem kell rögtön azt kérdezni a gyermektől, hogy ő miért dühös, mitől fél, vagy mi bántja. Előbb lehet beszélni Mátéról, Dóráról, Rékáról, Ákosról vagy Fonál Fecóról. Kívülről nézni, mi történik velük. Aztán ha a gyermek szeretné, közelebb kerülhetünk ahhoz is, ami benne zajlik.
Talán ezt érezte meg az a kilencéves fiú is. Nem tudhatom biztosan. Azt viszont igen, hogy a kíváncsisága valódi volt, és volt bátorsága kimondani, mit szeretne.
Azóta is velem van az a rövid mondat:
„Anya, veszel egyet?”
Nekem most már nem az a meglepő, hogy egy fiú érdeklődik az érzések iránt. Inkább az a kérdés, hány fiú érez ugyanígy, csak még nem kapott hozzá elég teret vagy szót.
Az Érzelmesék 5-10 éves gyerekeknek és a velük olvasó felnőtteknek készült. Nem kész válaszokat akar adni, hanem közös történeteket és kérdéseket, amelyekből beszélgetés születhet.
