Ipolyságon négy egymást követő mesefoglalkozást tarthattam egy felvidéki magyar iskola 1-4. osztályos gyermekeinek.
Már a megérkezés is különleges élmény volt.
Egy régi iskolaépületbe léptem be, amelynek minden szegletében volt valami karakter. Az osztálytermek tele színekkel, betűkkel, számokkal, rajzokkal. Nem steril tantermek voltak, hanem olyan helyek, amelyeken látszott, hogy nap mint nap gyerekek élnek, tanulnak, játszanak és nőnek bennük.
Az igazgatóhelyettes már a megkeresésemkor nagyon nyitottan fogadta a mesefoglalkozás ötletét. Előzetesen azt is megkérdeztem tőle, milyen témákkal lenne érdemes készülnöm.
Megkérdezte az osztályfőnököket.
Tisztelet. Elfogadás. Szófogadás. Szabályok betartása. Osztályközösség. Barátság.
Fontos témák. Csakhogy egyetlen foglalkozásba ennyi mindent belezsúfolni lehetetlen.
Ezért valami egyszerűbbel kezdtünk.
A figyelemmel.
Egy hatalmas pókháló az elsősökkel
Az első osztályon még nagyon lehetett érezni, milyen közel vannak az óvodához. Nem olyan régen lettek iskolások.
Egy játékos felvezetéssel kezdtünk, majd együtt készítettünk egy hatalmas pókhálót fonalból.
A háló azonban nem pusztán játék volt.
Fonál Fecó történetén keresztül elkezdtük figyelni, mi történhet egy szereplőben. Mit érezhet?
Nem az volt a célom, hogy megtanítsam nekik a „helyes választ”.
Inkább az, hogy észrevegyenek valamit.
A hangerő nőtt, aztán hirtelen csend lett
A másodikosok már valamivel nagyobb hangerővel érkeztek.
A harmadikosok még nagyobbal.
Ez egyébként egyáltalán nem zavart. A mesefoglalkozásaimon azt szeretném, hogy a gyerekek résztvevők legyenek, ne nézők. Mozogjanak, válaszoljanak, játsszanak, gondolkodjanak.
A harmadikosoknál azonban történt valami, ami különösen megmaradt bennem.
A játék alatt tele volt a terem energiával.
Aztán elkezdtem mesélni.
Fonál Fecó lemászik a plafonról, és egyszer csak ott van Zsivány, a macska, aki szívesen elkapná.
A terem lassan elcsendesedett.
A gyerekek figyeltek.
És éppen ezért szeretem a történeteket.
Nem kell azt mondani:
„Most pedig tanulunk az érzelmekről.”
Van helyette egy pók.
Egy macska.
Egy veszélyes pillanat.
És egy kérdés:
Mit érezhet most Fecó?
Amikor a „rossz” már nem elég
Az egyik legerősebb élményem ezen a napon egy apró változás volt.
A foglalkozások elején, amikor megkérdeztem egy-egy helyzetről, hogy milyen érzés lehet, gyakran jött a válasz:
„Rossz.”
Ez teljesen érthető.
A gyermek érzi, hogy valami kellemetlen történik benne vagy a szereplőben, csak még nem feltétlenül vannak pontos szavai hozzá.
Ezért játszottunk.
Négy kis segítőm lett, akik megmutatták a négy alapérzelmet: az örömöt, a dühöt, a szomorúságot és a félelmet.
A többiek utánozták őket.
Arcokat vágtunk. Testtartásokat vettünk fel. Megfigyeltük egymást.
Aztán visszatértünk a történethez.
És a „rossz” mellett egyszer csak elkezdtek megjelenni más szavak is.
Félelem.
Düh.
Szomorúság.
Öröm.
Nekem ez az egyik legfontosabb pillanat egy ilyen foglalkozáson.
Nem azért, mert néhány új szót megtanultak.
Hanem mert ami addig csak valamilyen nehezen megfogható belső élmény volt, annak lassan neve lett.
A negyedikesek már hozták a saját történeteiket
A negyedikesekkel megint más volt a dinamika.
Ők már rengeteget meséltek.
Egy-egy történet vagy kérdés után rögtön jöttek a saját élményeik. Mutatták, velük mikor történt hasonló, ők hogyan élték meg, mit csináltak.
És valójában számomra itt kezd igazán élni egy mesefoglalkozás.
Amikor már nem Fonál Fecóról beszélünk.
Hanem lassan róluk.
Csak Fecó segített elindítani a beszélgetést.
A pedagógusok nélkül nem lett volna ugyanaz
A négy foglalkozás másik nagyon fontos élménye az osztályfőnökök jelenléte volt.
Minden alkalommal rengeteget segítettek.
És nemcsak a rend megtartásában.
Bevontam őket a játékokba, mert számomra fontos, hogy egy ilyen alkalmon ne legyen éles határ a „foglalkozást tartó ember”, a pedagógus és a gyermek között.
Közösen vagyunk benne.
A gyerek ugyanis azt is figyeli, mit csinál a felnőtt.
Beáll-e játszani?
Mer-e nevetni?
Ezért különösen hálás voltam azért, ahogyan az osztályfőnökök jelen voltak ezeken az alkalmakon.
„Akkor itt maradsz egész nap?”
Négy egymás utáni foglalkozás után papíron fáradtnak kellett volna lennem.
Mégsem ezt éreztem.
Feltöltődve jöttem el.
Csordultig voltam azzal a rengeteg apró történettel, figyelemmel, gyermeki mondattal és reakcióval, amit néhány óra alatt kaptam.
Az egyik kisgyerek egyszer csak megkérdezte: „Akkor itt maradsz egész nap?”
Szeretem az ilyen mondatokat.
Mert számomra valahol azt jelentik: a gyermek észrevette, hogy ez az idő most tényleg róla szól.
A végén megköszöntük egymásnak a napot. Én az iskolának a lehetőséget, az osztályfőnököknek az aktív segítséget, a gyerekeknek pedig azt a hihetetlen nyitottságot, amellyel beengedtek a történeteikbe.
Aztán jött még egy kérdés: „Leszel még?”
Erre nem nagyon lehetett mást válaszolni. Ha hívtok, örömmel!
Hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogy talán ezért lett Fonál Fecó egyik legfontosabb mondata is a figyelemről szóló gondolat.
Mert az érzelmek felismerése is valahol ott kezdődik: észrevenni, hogy valami történik bennem.
Aztán megpróbálni nevet adni neki.
Végül pedig megtapasztalni, hogy van valaki, aki meghallgatja.
Figyelj, mert meglátod.
