Amikor egy mesekönyv mellett újra találkozunk

Egy vásárban éppen az Érzelmesékről meséltem egy érdeklődőnek, amikor felismerte a mellettem árusító ismerősömet. Kiderült, hogy régi ismerősök. Sok éve ismerték egymást, mégis most, a könyvek mellett találkoztak újra.

A hölgy elmondta, hogy korábban is gondolt rá, hogy felveszi vele a kapcsolatot. Szeretett volna beszélni vele, de tartott attól, hogyan fogadná a másik. Közben telt az idő.

Ott álltam mellettük, és azon gondolkodtam, milyen furcsa ez. Valaki hiányzik. Jó lenne újra kapcsolódni hozzá. Mégis annyit gondolkodunk a lehetséges reakcióján, hogy végül nem írunk, nem telefonálunk.

A másik pedig talán nem is tudja, hogy eszünkbe jutott.

A beszélgetés előtt

Ezt a vásárt korábban még nem próbáltam. Én vetettem fel az ismerősömnek, hogy menjünk el, nézzük meg, milyen. Aztán ott voltunk egy olyan találkozásnál, amit egyikünk sem tervezett. Egy mesekönyvről indult a beszélgetés, és egyszer csak két ember közös múltja is helyet kapott benne.

Jó volt ezt látni. Azt nem tudom, hogyan folytatódott a kapcsolatuk, és nem szeretnék többet belelátni abba a néhány percbe, mint ami megtörtént. Beszélgettek. Felismerték egymást. Lett egy alkalom, amire addig nem került sor.

Engem leginkább az fogott meg, mennyi minden történhet bennünk még azelőtt, hogy egyáltalán megszólalnánk. Elképzeljük, mit gondolhat rólunk a másik. Hogyan lát majd. Mit kellene elmagyaráznunk. Így aztán egy rövid üzenet is egyre nehezebb feladatnak tűnhet.

Pedig amíg nem kérdezünk, sokszor a saját elképzelésünkre válaszolunk helyette is. Ettől még a félelem valós érzés. Csak a másik válaszát nem ismerjük előre.

Egy kicsi közeledés

A válasz az ő döntése. A miénk az, hogy szeretnénk-e megszólítani.

Nekem erről szól a kapcsolódás egyik nehéz része. Megmutatni egy kicsit magamból úgy, hogy nem tudom előre, mi lesz belőle. Aznap a vásár megadta az alkalmat. Máskor lehet, hogy nekünk kell egy apró lépést megtennünk.

Van valaki, akinek szívesen megírnád ma, hogy eszedbe jutott?

Hasonló cikkek