Miért vannak ott a szülők az Érzelmesékben?

November 17-én reggel az egyik előolvasóm gyorsan kitöltötte a kérdőívemet. Azt jelezte vissza, hogy talán túl sok a kész megoldás a mesékben. Sok a külső segítség, és kevés az, amire a gyerek maga jön rá. Nagyjából így fogalmazott.

Nagyon jó visszajelzés volt. Mert a szülői segítséget én szándékosan írtam bele a történetekbe.

Dóra négy és fél, Máté kilenc és fél éves. Már most is vannak saját ötleteik, de attól, hogy éreznek valamit, még nem mindig tudják, mit kezdjenek vele, vagy hogyan meséljenek róla. Ezt nagyon gyakran tőlünk veszik. És ha tőlünk kevés példát látnak, keresnek máshol: a tanárnál, a barátaiknál, vagy abban, amit a képernyőn látnak.

Erről dr. Ranschburg Jenő jutott eszembe, és egy podcast is, amelyben dr. Bruce Liptont hallgattam. Nekem ebből az maradt meg, hogy a gyerekek, mint a szivacs, magukba szívják, amit mellettünk látnak. Azt is, ahogy örülünk valaminek, és azt is, mit csinálunk, amikor megbántanak minket. Ha mi magunk nehezen beszélünk az érzéseinkről, nekik is nehezebb lehet.

Az Érzelmesékben ezért az is része a történetnek, hogyan élik meg az érzéseiket a felnőttek. Tudom, hogy ez nekünk sem könnyű. Néha nekünk is meg kell tanulnunk elmondani, mi van bennünk. De jó lenne, ha a gyerekeink azt látnák tőlünk, hogy az érzéseink természetesek. És attól, hogy megjelennek, még nem történt semmi rossz.

Te hogyan éled meg az érzelmeidet? Látja a gyermeked, ami benned zajlik?

Hasonló cikkek