A Pécsi Szamárfül Családi Fesztiválon álltam az Érzelmesék könyveimmel, amikor odajött egy kisfiú az anyukájával.
Nem az anyuka próbálta rábeszélni.
A fiú kérte őt:
vegyék meg a könyvet.
Apró pillanat volt. Talán kívülről semmi különös. Nekem mégis nagyon megmaradt.
Mert ott álltam valamivel, amit hosszú ideig csak én ismertem ennyire közelről. Egy történettel, szereplőkkel, érzésekkel, kérdésekkel. Aztán egyszer csak ott volt előttem egy gyerek, aki azt mondta a maga módján:
„Ezt szeretném.”
És ez csak egyetlen találkozás volt abból a rengetegből, amit két hétvége alatt kaptam.
Egy hatvanéves férfi és a szomorúság
Odajött hozzám egy körülbelül hatvanéves férfi is.
Beszélgettünk.
Azt mondta, számára a szomorúság az egyik legnehezebben kifejezhető érzés.
Megmaradt bennem ez a mondat.
Nem azért, mert különleges lenne az, hogy valakinek nehéz beszélnie a szomorúságáról. Hanem azért, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy bizonyos kor után az ember már tudja, mit kezdjen az érzéseivel.
Pedig nem biztos.
Lehet valaki hatéves, harminchat vagy hatvanéves, és ugyanúgy keresheti a szavakat arra, ami belül történik.
És ahogy beszélgettünk, arra gondoltam: milyen keveset látunk egymásból.
Ránézünk valakire, látjuk, hogyan beszél, hogyan viselkedik, milyen ruhát visel, mit dolgozik, hogyan tartja magát.
De hogy mi történik odabent?
Azt sokszor csak akkor tudjuk meg, ha valahol biztonságossá válik kimondani.
Volt, aki visszajött
Egy hölgy megvette az Érzelmeséket.
Aztán később visszajött.
És vett még egy példányt.
Ez is olyan visszajelzés volt, amihez nem kellett sok szó.
Valamiért úgy érezte, ezt a könyvet még valakinek oda szeretné adni.
Nekem pedig szerzőként ezek a pillanatok egészen mást jelentenek, mint egy eladott példány.
Mert amikor az ember könyvet ír, nagyon sokáig nem tudja, mi történik majd vele a saját világán kívül.
Megszületik az asztalán.
Aztán egyszer csak valaki hazaviszi.
Bekerül egy gyerekszobába, egy nappaliba, egy esti mesélésbe. Talán valaki feltesz egy kérdést, amit addig nem tett fel. Talán egy gyerek mond ki valamit, amit addig nem tudott megfogalmazni.
És onnantól már nem az enyém a történet.
Folytatódik valaki más életében.
A beszélgetés, amit nehéz volt ott hagyni
Beszélgettem egy idős házaspárral is.
Elmondták, hogy tizenkét éve nem tudják tartani a kapcsolatot a fiukkal.
Tizenkét év.
Nem néhány hét. Nem egy rosszul sikerült karácsony. Nem egy vita utáni csend.
Tizenkét év hiány. S az unokájukkal sem tudják tartani a kapcsolatot
Ott álltunk egymással szemben egy gyerekeknek készült mesekönyv mellett, és egyszer csak már egyáltalán nem egy mesekönyvről beszélgettünk.
Hanem kapcsolatról.
Hiányról.
Arról, hogy mennyi mindent hordozunk magunkban, amikor valaki fontos nincs jelen az életünkben.
Ezek a beszélgetések megérintettek.
És rengeteg volt belőlük.
Nem mind ilyen súlyos. Volt nevetés, kíváncsiság, gyerekzsivaj, kérdések, lapozgatás, találkozás és öröm is.
De nagyon sok ember megmutatott magából valamit.
Néha csak egy mondatot.
Néha egy egész történetet.
A végére nagyon elfáradtam
Bevallom, a második nap végére nagyon elfáradtam.
Nemcsak fizikailag.
Érzelmileg is.
Mert amikor valaki elmond valami fontosat magáról, azt nem szeretném egyszerűen úgy hallgatni, mintha csak a következő emberre várnék.
Ott akarok lenni benne.
Figyelni.
Meghallani, mit próbál elmondani.
Talán ezért is ért akkor össze bennem igazán, hogy miről szól számomra az Érzelmesék.
Persze, írtam egy mesekönyvet.
Vannak benne történetek. Fonál Fecó. Egy család. Érzések. Beszélgetésindító kérdések.
De nem az a legfontosabb, ami a lapokon van.
Hanem az, ami utána történik két ember között.
Talán nem az érzéseinkkel van a legnagyobb bajunk
Sokszor szeretnénk gyorsan megszabadulni attól, ami kellemetlen.
Ne félj.
Ne sírj.
Ne legyél mérges.
Ne szomorkodj.
Lépj túl rajta.
Csakhogy az érzések ettől nem tűnnek el.
Legfeljebb megtanuljuk nem megmutatni őket.
Aztán eltelik tíz, húsz, ötven év, és lehet, hogy még mindig nehéz kimondani:
„Szomorú vagyok.”
„Félek.”
„Hiányzol.”
„Mérges vagyok rád.”
„Szükségem lenne rád.”
Talán ezért olyan fontos, hogy ezt már gyerekként elkezdhessük tanulni.
Nem azt, hogy mindig jól kell éreznünk magunkat.
Hanem azt, hogy amit érzünk, annak lehet helye közöttünk.
Egy mese néha csak az első mondat
A fesztivál után ezt viszem magammal a legerősebben. Egy mesekönyv önmagában nem fog megjavítani egy kapcsolatot. Nem fog eltüntetni tizenkét év hiányt. Nem old meg minden gyerekkori vagy felnőttkori fájdalmat.
És szerintem nem is ezt kell ígérnie.
De adhat valamit, amivel el lehet kezdeni.
Egy történetet.
Egy kérdést.
Egy mondatot.
„Te éreztél már ilyet?”
És lehet, hogy erre először csak annyi érkezik:
„Igen.”
De néha egy kapcsolatban éppen ez az „igen” nyit ki valamit. Mert amikor már nem kell elrejteni azt, ami bennünk történik, közelebb kerülhetünk egymáshoz.
Ezért vagyok nagyon hálás mindazoknak, akik megálltak nálam a Pécsi Szamárfül Fesztiválon.
Akik beszélgettek velem.
Akik történetet meséltek.
Akik csak belelapoztak.
Akik hazavittek egy könyvet.
És különösen azoknak, akik bizalmat szavaztak annak a gondolatnak, hogy otthon majd leülnek egy gyerekkel, társsal, családtaggal, és beszélgetni kezdenek arról, ami bennük van.
Én könyveket vittem magammal erre a két hétvégére.
Történetekkel jöttem haza.
És talán most már még jobban értem azt a mondatot is, ami egyre fontosabb nekem:
Az érzelem az út. A kapcsolat a lényeg.
