Megláttam egy édesanyát és a kislányát. Mindkettőjük fején kendő volt.
Nem tudom, ki választotta előbb. Nem tudom, a kislány az édesanyját utánozta-e, vagy együtt döntötték el, hogy azon a napon így indulnak el.
Mégis volt valami megkapó a hasonlóságukban.
Arra gondoltam, az érzelmekkel is gyakran ez történik. Amit a szülő megmutat magából, abból a gyermek mintát kap. Nem pontos másolatot, és nem valamiféle elkerülhetetlen sorsot. Inkább egy első nyelvet ahhoz, hogyan lehet a belső világunkkal bánni.
Kétféle üzenetet adunk: szavakkal és viselkedéssel
Sok mindent elmondunk a gyerekeknek.
Ne félj. Nyugodj meg. Mondd el, mi bánt. Kérj bocsánatot. Ne kiabálj. Légy türelmes.
Ezek a mondatok azonban mindig együtt érkeznek azzal, ahogyan bennünket látnak.
Ha azt mondjuk, hogy a szomorúság természetes, de minden könnyünket elrejtjük, a gyermek bizonytalanná válhat: tényleg szabad sírni, vagy csak neki mondjuk?
Ha arra biztatjuk, hogy beszéljen a félelméről, de mi mindig legyintünk a sajátunkra, azt tanulhatja, hogy a félelmet valójában szégyellni kell.
Ha elvárjuk tőle, hogy bocsánatot kérjen, miközben tőlünk sosem hallja azt, hogy „ezt elrontottam”, a bocsánatkérés könnyen egyoldalú engedelmességgé válik.
A gyermek nemcsak a szabályainkból tanul. A reakcióinkból is.
Az őszinteség nem ugyanaz, mint a megterhelés
Itt fontos egy határt meghúzni.
A gyermeknek nem kell a szülő lelki támaszává válnia. Nem az ő feladata megnyugtatni bennünket, meghallgatni a felnőtt konfliktusaink részleteit vagy elviselni olyan terheket, amelyekhez még túl kicsi.
Az érzelmi őszinteség nem azt jelenti, hogy mindent ráöntünk.
Azt jelenti, hogy az életkorának megfelelően valóságosak maradunk, és közben megtartjuk a felnőtt felelősséget.
Mondhatjuk például:
„Most szomorú vagyok, mert nehéz napom volt. Nem miattad, és gondoskodom magamról.”
„Mérges lettem, ezért kérek néhány percet. Utána nyugodtabban folytatjuk.”
„Ezt rosszul mondtam. Sajnálom. Megpróbálom másképp.”
Ezek a mondatok nem gyengítik a szülőt. Megmutatják a gyermeknek, hogy az érzés és a felelősség együtt is jelen lehet.
Nem hibátlan mintára van szükség
Amikor a mintaadásról beszélünk, könnyű újabb terhet magunkra helyezni.
Mintha a gyermek minden rossz pillanatot lemásolna. Mintha soha nem lehetnénk türelmetlenek, fáradtak vagy tanácstalanok. Mintha egyetlen kiabálás végleg eldöntené, milyen felnőtt lesz belőle.
Nem így működik.
A jó minta nem hibátlanság. Sokkal inkább javítás.
A gyermek számára hatalmas tapasztalat lehet, amikor azt látja, hogy egy kapcsolatban lehet hibázni, majd visszafordulni egymáshoz. Lehet elveszíteni a türelmet, aztán felelősséget vállalni. Lehet sírni, aztán segítséget kérni és lassan megnyugodni.
Nem azt kell megmutatnunk, hogy soha nincs bennünk vihar.
Hanem azt, hogy a viharban sem kell elpusztítani egymást.
A mintánk akkor is beszél, amikor hallgatunk
A két kendő talán csak egy kedves, közös viselet volt. Nekem mégis emlékeztetővé vált.
Arra, hogy a gyermekeink figyelnek. Nem azért, hogy számon kérjenek rajtunk minden következetlenséget. Azért, mert belőlünk tanulják először, milyen embernek lenni.
Hogyan örülünk. Hogyan félünk. Hogyan leszünk mérgesek. Hogyan kérünk segítséget. És hogyan találunk vissza egymáshoz.
Ha szeretnél valamit továbbadni a gyermekednek, ne csak azt kérdezd, mit mondtál neki róla.
Nézd meg azt is, hogyan látta meg benned.
