Öt osztály, három Érzelmesék foglalkozás Üllőn, és egy tapasztalat, amely jóval túlmutat a meséken.
Múlt szerdán Üllőn jártam. Velkei Hajnalka könyvtárvezető meghívására érkeztem, hogy az Érzelmesék világába kalauzoljam a gyerekeket.
Öt osztály vett részt a három foglalkozáson, ahol Fonál Fecó ezúttal Zsivánnyal, az Érzelmesék macskájával találkozott.
A mese és a közös játék segítségével azt igyekeztünk felfedezni, milyen érzelmek jelenhetnek meg bennünk különböző élethelyzetekben. Hogyan ismerjük fel ezeket? Mit kezdünk velük? És vajon hogyan tudjuk megmutatni másoknak, ami bennünk történik?
Azt már korábban is megtapasztaltam, hogy a gyerekeket nem kell különösebben győzködni, ha valóban részesei lehetnek egy történetnek.
Üllőn azonban egy egészen különleges kihívással találkoztam.
Amikor túl sok a jelentkező
A foglalkozások egyik fontos része, hogy a gyerekek nem csupán hallgatják a mesét, hanem maguk is szereplőivé válnak.
Eljátszhatnak egy-egy érzelmet, megmutathatják, mit gondolnak egy helyzetről, vagy éppen segíthetnek abban, hogyan folytatódjon a közös játék.
És itt kezdődött az én nagy problémám.
Amikor szereplőket kerestem, szinte mindenki jelentkezett.
Képzeljünk el egy csapat lelkes gyereket, akik mind szeretnének kijönni, kipróbálni magukat, részt venni a történetben.
Kit válasszak?
Hogyan adjak lehetőséget minél több gyereknek úgy, hogy közben a foglalkozás ritmusa is megmaradjon?
Hajnalka és a kísérő pedagógusok ebben hatalmas segítségemre voltak. Nem egyszerűen kívülről figyelték az eseményeket, hanem aktív szerepet vállaltak abban, hogy a közös játék valóban közös élménnyé válhasson.
Ez számomra különösen értékes volt.
Mert az érzelmi nevelés nem ott kezdődik, amikor egy felnőtt elmagyarázza a gyereknek, mi a szomorúság, az öröm vagy a félelem.
Hanem ott, amikor a gyerek megtapasztalja, hogy számít, amit gondol, amit érez, és amit szeretne megmutatni magából.
Aki nem látható a fényképen, az is ott van
A napnak azonban volt egy másik tanulsága is, amely azóta sem hagy nyugodni.
Egyre többször találkozunk azzal a helyzettel, hogy a szülők nem járulnak hozzá gyermekük fényképének vagy videójának nyilvános felhasználásához.
Ez teljesen érthető és tiszteletben tartandó döntés.
A gyerekek képmása nem olyasmi, amivel bárki szabadon rendelkezhetne.
Csakhogy van ennek egy olyan oldala, amelyre talán kevesebbet gondolunk.
Mi történik akkor, amikor egy közös programon elérkezik a fényképezés pillanata, és néhány gyereknek azt kell mondani, hogy most ne álljon oda, ne szerepeljen a képen, vagy bújjon valaki mögé?
Vajon mit él meg ebből a gyerek?
Lehet, hogy pontosan érti, miért nem fényképezhetik. De az is lehet, hogy csak annyit érzékel: a többiek ott lehetnek, ő pedig nem.
És ez az a pont, ahol felnőttként különösen fontosnak tartom a figyelmességet.
Mert két különböző dologról beszélünk.
Az egyik a szülő döntése arról, hogy a gyermeke szerepelhet-e nyilvános felvételeken.
A másik pedig a gyermek joga és igénye arra, hogy ugyanúgy részt vehessen egy közös élményben, mint bárki más.
A kettőnek nem szabad összecsúsznia.
Üllőn Hajnalkával és a könyvtáros kollégákkal arra törekedtünk, hogy ezt a helyzetet is érzékenyen kezeljük. Hogy a fényképezés ne váljon olyan pillanattá, amikor egy gyerek szükségtelenül kívülállónak érezheti magát.
Mert attól, hogy valaki nem látszik egy képen, még nem kevésbé fontos része annak, ami ott történt.
Nemcsak beszélni kell az érzelmekről
Az egész helyzet azért volt számomra különösen érdekes, mert tulajdonképpen éppen erről szólnak az Érzelmesék foglalkozások.
Hogy figyeljünk oda arra, mi zajlik bennünk és a másik emberben.
Hogy ne csak a viselkedést lássuk, hanem próbáljuk megérteni a mögötte lévő érzéseket is.
Egy gyereknek például a közös szereplés nem feltétlenül csak játék.
Lehetőség arra, hogy megmutassa magát. Hogy kipróbálja a bátorságát. Hogy megtapasztalja, milyen érzés, amikor mások figyelnek rá.
És lehetőség arra is, hogy megtanulja: nem kell minden alkalommal őt választani ahhoz, hogy fontos legyen.
Felnőttként pedig azt kell megtanulnunk, hogyan tudunk egyszerre határokat tartani és figyelmesek maradni.
Nem tudunk minden jelentkező gyereket minden szerepbe bevonni. Nem készíthetünk mindenkiről nyilvánosan felhasználható fényképet.
De attól még mindenkinek adhatunk figyelmet, részvételi lehetőséget és olyan élményt, amelyben nem érzi magát kevesebbnek.
És számomra ez az érzelmi nevelés egyik legfontosabb része.
Nem elég megtanítani a gyerekeknek az érzelmek nevét. Olyan helyzeteket is kell teremtenünk, amelyekben biztonságban megélhetik őket.
Amit Üllőről magammal hoztam
Nagyon jó érzés volt látni azt a lelkesedést, amellyel a gyerekek bekapcsolódtak a játékba.
Öt osztály, három foglalkozás, sok-sok jelentkező kéz, különböző személyiségek és rengeteg érzelem.
És mindebben ott volt egy olyan felnőtt közösség, amely nem egyszerűen helyet biztosított a programnak, hanem valódi partnere volt annak.
Ezért különösen szeretném megköszönni Velkei Hajnalkának a meghívást, a gondos szervezést, és mindenekelőtt azt, hogy aktívan részt vett a foglalkozásokon.
Köszönöm a könyvtáros kollégák és a kísérő pedagógusok segítségét is. A gyerekeknek pedig a nyitottságot és a lelkesedést, amellyel fogadták Fonál Fecót, Zsiványt és az Érzelmesék világát.
A foglalkozásról készült videó segítségével most egy kis ízelítőt is megmutathatok ebből a napból.
De van valami, amit semmilyen videó nem tud teljes egészében visszaadni.
Azokat a pillanatokat, amikor egy gyerek úgy érzi, hogy számít, hogy figyelnek rá, és hogy helye van a közösségben.
Talán érdemes erre a saját hétköznapjainkban is figyelni.
Legközelebb, amikor családi, óvodai vagy iskolai fényképet készítünk, gondoljuk végig: hogyan tudjuk úgy megszervezni a helyzetet, hogy közben azok a gyerekek is a közösség teljes jogú részei maradjanak, akik nem szerepelhetnek a felvételen?
Mert a fényképen nem kell mindenkinek látszania.
De a figyelmünkből senki ne maradjon ki.
