Egy tévé előtt ültünk. Ma mindenkinek saját világa van.

képernyő egyedül

Hogyan jutottunk el a közös péntek estéktől az egyszemélyes képernyőkig, és miért lenne fontos újra megtanulnunk együtt lenni?

közösség

Gyerekkoromban a péntek estének megvolt a maga különleges hangulata.

Édesanyám is eljött a nagymamámhoz, és közösen leültünk a tévé elé. Vártuk a kedvenc műsorunk következő részét.

Egyetlen tévénk volt, és mindenki azt nézte.

Kicsit olyan volt ez, mint amikor a Mézga család Máris szomszédnál gyűlt össze.

Persze akkoriban nem nagyon volt választási lehetőségünk. Nem kapcsolhattunk át tetszés szerint több száz csatorna között, és nem vehettük elő a telefonunkat, hogy valami egészen mást nézzünk.

De volt valami, ami ma egyre ritkábbnak tűnik.

Volt egy közös történetünk arra az estére.

Együtt nevettünk, izgultunk, és ha valami különösen érdekes történt, azt együtt éltük át. Olykor biztosan zavartuk is egymást a megjegyzéseinkkel.

Mégis, amikor ma visszagondolok ezekre az estékre, nem elsősorban a műsor jut eszembe.

Hanem az emberek, akikkel együtt néztem.

Amikor ugyanazt néztük, de már külön

Aztán megjelent a második tévé a családban.

Később a harmadik is.

És valami egészen furcsa dolog történt.

Szép lassan mindenki elvonult a saját szobájába.

Eleinte még ugyanazt a műsort néztük. Csak már nem egymás mellett ültünk.

Ugyanazt a történetet láttuk, ugyanazok a szereplők nevettettek meg bennünket, de már nem hallottuk egymás nevetését.

Aztán megjelentek az újabb csatornák, és mindenki megtalálhatta a saját kedvencét.

Már arra sem volt szükség, hogy ugyanazt nézzük.

Ma pedig ott tartunk, hogy a kezünkben lévő telefonon szinte bármit elérhetünk. Filmeket, játékokat, híreket, videókat, beszélgetéseket.

Olyan természetessé vált, hogy mindenki a saját világában szórakozik, hogy sokszor már észre sem vesszük, mi hiányzik.

Pedig talán nemcsak a közös tévézés tűnt el.

Hanem valami abból is, amit az együttlét közben tanultunk.

Nem kell már alkalmazkodnunk. De vajon ez mindig jó?

Gondoljunk bele!

Amikor többen szeretnénk ugyanazt csinálni, előbb-utóbb alkalmazkodnunk kell egymáshoz.

Valaki mást szeretne játszani. Másnak nincs kedve hozzá. A harmadik még be akarja fejezni, amit elkezdett.

Ilyenkor beszélgetni kell, egyezkedni, olykor várni, néha engedni.

És ezek a pillanatok nem feltétlenül kényelmesek.

Csakhogy a kapcsolatok nem kizárólag a kellemes pillanatoktól mélyülnek el. Attól is, hogy megtanulunk együtt lenni akkor, amikor nem pontosan ugyanazt akarjuk.

Egy társasjátékban például nem mindig én következem. Meg kell várnom, amíg a másik lép. El kell fogadnom, hogy néha veszítek.

Egy közös beszélgetésben pedig nemcsak az számít, amit én szeretnék elmondani. Arra is kíváncsinak kell lennem, ami a másik emberben történik.

A digitális világban mindezt könnyen kikerülhetjük.

Ha valami nem tetszik, továbbgörgetünk. Ha egy videó unalmas, keresünk másikat. Ha valaki nem akarja ugyanazt a filmet nézni, egyszerűen átmegyünk egy másik szobába.

És természetesen az önállóság is érték. Jó dolog egyedül lenni, saját érdeklődést követni, elmélyülni valamiben.

A kérdés inkább az, hogy mindeközben marad-e elegendő közös időnk.

Mert ha mindenki mindig azt csinálhatja, amit éppen szeretne, vajon hol tanuljuk meg, hogyan legyünk együtt másokkal?

Egy hétfő este, ami eszembe jutott

Egyszer egy régi filmben láttam egy közösséget, ahol a családok minden hétfő este összegyűltek.

Beszélgettek, társasjátékoztak, együtt töltötték az időt.

Nem az volt a különleges, hogy milyen fantasztikus programokat szerveztek.

Hanem az, hogy ennek az együttlétnek biztos helye volt az életükben.

Nem akkor találkoztak, amikor éppen semmi más dolguk nem akadt.

Hanem tudatosan időt adtak egymásnak.

Ez a gondolat azóta is foglalkoztat.

Hiszen mennyire könnyen mondjuk azt, hogy nincs időnk egymásra.

Nincs időnk játszani a gyerekekkel. Nincs időnk leülni beszélgetni. Nincs időnk meglátogatni valakit, akit szeretünk.

Közben pedig észrevétlenül eltelhet egy egész este a telefonunk előtt.

Nem gondolom, hogy minden képernyő előtt töltött perc elvesztegetett idő lenne.

De azért érdemes megkérdeznünk magunktól: mi az, amire marad időnk, és mi az, amit mindig elhalasztunk?

A gyerekeknek nemcsak szórakozásra, hanem együttlétre is szükségük van

Amikor egy gyerekkel együtt játszunk, sokkal több történik annál, mint hogy eltöltjük az időt.

Láthatjuk, hogyan örül. Hogyan viseli, ha nem ő nyer. Mit tesz, amikor csalódott, vagy amikor a testvére más szabályok szerint szeretne játszani.

És közben a gyerek is figyel bennünket.

Látja, hogyan reagálunk, amikor elveszítünk egy játékot. Tudunk-e nevetni a saját ügyetlenségünkön? Meghallgatjuk-e az ötletét? El tudjuk-e fogadni, ha valamiben más véleményen van?

Még az is lehet, hogy a közös játékból vita lesz.

Ez önmagában nem kudarc.

Lehetőség arra, hogy megmutassuk, hogyan lehet haragudni anélkül, hogy bántanánk egymást. Hogyan lehet elmondani, mit szeretnénk, és hogyan lehet meghallani a másik kívánságát.

A közös élményből pedig később közös emlék lesz.

Egy történet, amit újra elő lehet venni.

Ezért hiszek annyira a közös mesélésben is.

Az Érzelmesék megírásánál sem egyszerűen az volt a célom, hogy a gyerekek megtanulják felismerni a különböző érzelmeket.

Sokkal inkább azt szerettem volna, hogy legyen egy közös történet, ami mellé leülhet egy gyermek és egy felnőtt.

Ahol nem kell mindig valamit megtanítani. Nem kell minden kérdésre helyes választ adni.

Néha elég meghallgatni a történetet. Máskor beszélgetni arról, kivel mi történt, ki hogyan élte meg, és mi vajon mit tettünk volna a helyében.

Mert a mese az eszköz. A kapcsolat a lényeg.

Mi lenne, ha újra lenne egy közös esténk?

Néha eljátszom a gondolattal, mi történne, ha egy család hetente egyszer félretenné a telefonokat.

Nem egész hétre. Nem is feltétlenül egy egész napra.

Csak egyetlen estére.

Lehetne társasjátékozni, együtt főzni, mesélni, énekelni, sétálni, vagy akár közösen megnézni egy filmet.

Nem kellene különlegesnek lennie.

A lényeg az volna, hogy azon az estén nem mindenki a saját szórakozását keresi, hanem valami közöset.

Persze nem biztos, hogy elsőre könnyen menne.

Lehet, hogy valakinek nem lenne kedve. Másvalaki inkább a telefonját nézné. Megint más teljesen más programot szeretne.

De talán éppen itt kezdődne az igazi tanulás.

Hogyan tudunk úgy együtt lenni, hogy közben mindenkinek legyen helye, hangja és választási lehetősége?

Hogyan lehet olyan közös időnk, ami nem kötelező feladat, hanem valami, amit jó várni?

És hogyan tudjuk újra megtapasztalni, hogy az együttlét néha sokkal többet ad, mint amit egyedül megélhetnénk?

Nem a régi tévé hiányzik

Ha ma visszagondolok azokra a péntek estékre a nagymamámnál, egyáltalán nem szeretném visszaforgatni az időt.

Nem hiányzik a kevés csatorna, és nem gondolom, hogy minden jobb volt régen.

De azoknak az estéknek volt valami különös értékük.

Hogy tartozhattunk valahová.

Hogy ugyanannak a történetnek voltunk a részesei.

Hogy nemcsak a képernyő kötötte le a figyelmünket, hanem az is számított, kik ülnek mellettünk.

Ma már mindenkinek lehet saját képernyője.

De attól még szükségünk van közös történetekre.

Talán kezdhetnénk azzal, hogy ezen a héten megkérdezzük egymástól:

Mit lenne jó együtt csinálnunk?

És aztán valóban adunk neki helyet.

Mert lehet, hogy évek múlva a gyerekünk sem arra fog emlékezni, melyik filmet nézte meg azon az estén.

Hanem arra, hogy kivel volt együtt.

Hasonló cikkek