Egy vásárban az Érzelmesékről beszélgettünk egy hölggyel. Később a többiek továbbmentek nézelődni, ő pedig ott maradt nálam.
Mesélte, mennyi mindent nem tudott megélni az életében. Azt mondta, a szülei mindig lehúzták, beszóltak. Nem élhetett úgy, ahogy akart, nem csinálhatta úgy a dolgokat, és nem lehetett azzal, akivel szeretett volna.
Beszélt, én pedig próbáltam egy kicsit kimozdítani abból, amiben benne volt. Abból, hogy miért így történt az élete, hogy neki nincs lehetősége. Próbáltam több oldalról megközelíteni, hátha valamelyik gondolat elér hozzá.
Fejben tudta. De érzelmileg még nem jutott el oda.
Attól, hogy tudjuk, hogyan kellene csinálni, még nem biztos, hogy meg is tudjuk élni. Ez nagyon erősen ott volt ebben a beszélgetésben.
Amikor abbahagytam
Egy idő után abbahagytam a próbálkozást. Rosszul érezte magát, mégis benne maradt ugyanabban. Akkor az volt a benyomásom, hogy valamiért még szüksége van erre az állapotra. Nehéz ezt kimondani. Ezt én láttam bele abba a beszélgetésbe, nem tudhattam biztosan, mi zajlik benne.
Azon kezdtem gondolkodni, milyen mély nyomot tud hagyni egy gyerekben az, amit otthon kap. Amikor újra és újra megmondják neki: ezt így kell, azt úgy kell, ezt nem lehet. Így kell csinálni, és kész.
Mit hozunk otthonról?
Persze a szülő segíteni akar. Látja a buktatókat, szeretné, hogy a gyereke ne menjen bele azokba. De közben nagyon sok mindent el is vehet tőle azzal, ha mindig megmondja, hogyan éljen.
Innen már más történetek is eszembe jutottak. Amikor valaki alkoholista szülő mellett nő fel. Amikor el kell menekülnie otthonról. Amikor azért megy hozzá valakihez, hogy végre el tudjon jönni. Ezek nem ennek a hölgynek az elmondott történetei, hanem azok a helyzetek, amelyeken tovább gondolkodtam.
Mert otthon azt lenne jó megélni, hogy biztonságban vagyok. Hogy fejlődhetek. Hogy támogatnak. Hogy valahová tartozom.
És mennyire nehéz, amikor éppen ezt nem hozzuk magunkkal.

