Beszélgettem egy színésznővel, aki gyerekszínpadon játszott. Előttünk nagy tömeg, sok gyermek, mozgás és zaj.
Néztem a színpadot, és közben egy kérdés kezdett motoszkálni bennem.
Mi történik akkor, ha a mai gyerek nem azt a gyors, modern világot kapja, amelyhez hozzászokott? Ha nincs állandó fordulat, villogás és hanghatás? Ha a történetben egy juhász, egy bárány vagy egy olyan falusi élet jelenik meg, amellyel egy városi gyermek talán még soha nem találkozott?
Vajon figyelni fog?
Megkérdeztem a színésznőt, ő hogyan gondolkodik erről.
Azt mondta, úgy áll hozzá, hogy nagyon benne van az előadásban. Nem kívülről mutatja a történetet. Belehelyezkedik, átéli, és hagyja, hogy a lendülete vigye. Bízik abban, hogy ha ő valóban ott van, a gyerekek is kapcsolódni fognak hozzá.
A figyelmet nem lehet parancsra bekapcsolni
Felnőttként könnyen gondoljuk azt, hogy a gyermek figyelme kizárólag az inger erősségétől függ.
Legyen gyorsabb. Színesebb. Hangosabb. Történjen mindig valami új.
Ez rövid időre valóban odafordíthatja a tekintetet. A tekintet azonban még nem feltétlenül kapcsolat.
A gyermek figyelmét nemcsak a történet tartalma fogja meg. Érzékeli a mesélő állapotát is. A hangjából, a mozdulataiból és a ritmusából megérzi, hogy az előtte álló felnőtt maga hisz-e abban a világban, amelybe hívja.
Ha a mesélő unatkozik, a gyermeknek is nehéz kíváncsinak maradnia. Ha a felnőtt csak felmondja a szöveget, a történet könnyen lapos lesz. Ha azonban a mesélő felfedez valamit a jelenetben, a gyermek is közelebb hajolhat.
Nem azért, mert a felnőtt tökéletes előadó.
Hanem mert jelen van.
Nem minden régi dolog poros
A klasszikus történetek világa sokszor távolinak tűnik. A mai gyermek talán nem tudja pontosan, mit csinál egy juhász. Lehet, hogy bárányt is csak képernyőn látott.
Ez azonban nem feltétlenül akadály.
A történet felszíne lehet régi, miközben az emberi élmény időtlen. Félni attól, hogy elveszítünk valakit. Vágyakozni a biztonság után. Hibázni, elbújni, bátorságot gyűjteni. Ezekhez egy gyermek ma is tud kapcsolódni.
A mesélő feladata nem az, hogy minden régi elemet modern díszletre cseréljen. Inkább az, hogy megtalálja a történet eleven részét, és abból beszéljen.
Mit jelent ez otthon, az esti mesénél?
Nem kell színésznek lennünk ahhoz, hogy jól meséljünk.
A gyermeknek nincs szüksége hibátlan hangutánzásra vagy színpadi teljesítményre. Arra van szüksége, hogy néhány percre mi is megérkezzünk mellé.
Hogy ne egyik kezünkkel a telefont nézzük, miközben a másikkal lapozunk. Hogy legyen időnk megállni egy képnél, ha ő ott akar maradni. Hogy ne ijedjünk meg attól, ha közbekérdez, nevet vagy egészen másra gondol a történetről, mint mi.
A közös mese nem vizsga. Kapcsolódás.
Éppen ezért néha az is rendben van, ha egy történet nem működik. Nem minden könyv talál meg minden gyermeket. A jelenlét nem varázsfogás, amellyel bárkit figyelemre kényszeríthetünk.
Mégis ez az, amit valóban oda tudunk adni.
Amikor a színésznő válaszát hallottam, valami egyszerű és igaz állt össze bennem: ha ő megéli a történetet, a gyermeknek is lesz hová belépnie.
Talán ma este ne azt kérdezd, elég érdekes-e a mese.
Előbb ezt kérdezd meg magadtól:
Én ott vagyok benne?
