Amikor a Nemzetközi Könyvfesztiválra utaztam dedikálni, az előttem lévő ülésen egy kislány ült.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy játszik valamivel.
Egy régi Nintendóval.
Meglepődtem.
Nem azért, mert különleges dolog lenne egy Nintendó. Hanem mert annyira elszoktunk már ettől a látványtól. Attól, hogy egy gyerek kezében ne a legújabb okostelefon legyen, rajta játékokkal, videókkal, üzenetekkel és szinte végtelen mennyiségű tartalommal.
Aztán még jobban meglepődtem.
Később ugyanez a kislány egy hagyományos, nyomógombos telefont vett elő.
És néztem.
Fogalmam sincs, milyen szabályok vannak náluk otthon. Nem beszélgettem a szüleivel erről, ezért nem szeretnék történetet kitalálni mögéjük.
De bennem rögtön elindított valamit.
Eszembe jutott, hogy amikor a saját gyerekeim kisebbek voltak, én is sokat gondolkodtam azon, hogyan találkozzanak a digitális világgal.
Nem az volt bennem, hogy a technika rossz.
Én magam is használom. Elég sokat.
Inkább az, hogy egy gyereknek nem feltétlenül kell mindent akkor megkapnia, amikor már képes használni.
Mert attól, hogy valamit tud nyomogatni, még nem biztos, hogy készen áll mindarra, ami azon keresztül eléri.
Én sokáig azt gondoltam, hogy 14 éves korig lehetőleg minél kevesebb önálló mobilhasználat legyen – ha már nagy tech guruknál is ez volt a „szabály”. Figyelni arra, mit néznek. Beszélgetni velük arról, amit látnak. Nem csak tiltani, hanem megtanítani arra is, hogyan működik ez a világ.
Mi igaz abból, amit egy videóban látnak?
Miért akar valaki még egy videót megnézetni velük?
Miért olyan nehéz néha letenni a telefont?
Miért van az, hogy öt percnek indul, aztán egyszer csak eltelt háromnegyed óra?
A gyerek ugyanis nem egy kész szűrőrendszerrel születik.
A szűrő lassan épül fel benne.
És talán éppen ez a felnőtt egyik feladata: amíg a saját szűrője kialakul, ne hagyjuk egyedül azzal, ami beáramlik rajta.
Nem az a cél, hogy egy gyerek egy digitális burokban nőjön fel, és semmivel ne találkozzon.
A világ digitális. Ebben fog élni.
De óriási különbség van aközött, hogy megtanítjuk használni ezt a világot, vagy egyszerűen a kezébe adjuk.
Az a régi Nintendo valamiért ezért maradt meg bennem.
Mert az egy ülésnyi távolságon keresztül hirtelen megláttam egy másik lehetőséget.
Lehet úgy is.
Lehet, hogy nem kell a gyereknek rögtön a legújabb telefon.
Lehet, hogy egy eszköznek lehet egyetlen funkciója is: játszani vele.
Lehet unatkozni.
Lehet kibámulni az ablakon.
Lehet megfigyelni, hol járunk.
Lehet beszélgetni.
És igen, lehet néha képernyőt nézni is.
Csak ne feltétlenül egyszerre az egész világot kapja meg egy tenyérnyi kijelzőn.
Néha úgy érzem, annyira arra figyelünk, mit adjunk meg a gyerekeinknek, hogy kevesebbet beszélünk arról, mit nem kell még odaadnunk.
Pedig a „még nem” is lehet szeretet.
Nem büntetésből.
Nem félelemből.
Hanem azért, mert vannak dolgok, amelyekhez idő kell.
A figyelemhez is. A saját belső világhoz is.
És ahhoz is, hogy egy gyerek megtanulja: nem minden unalmas pillanatot kell azonnal megtölteni valamivel.
Talán ezért foglalkoztatott annyira az a kislány.
Nem tudom, hogyan élnek otthon.
Csak azt tudom, mit indított el bennem az a régi Nintendo és az a nyomógombos telefon:
néha nem azzal adunk többet a gyerekünknek, hogy még valamit a kezébe adunk, hanem azzal, hogy hagyunk valaminek helyet benne.
