Amikor ROOmliban Érzelmesék-foglalkozást tartottam, a végén valaki odajött hozzám, és a kezembe nyomott egy kis összehajtott meglepetést.
Csak annyit mondott, hogy majd otthon nézzem meg.
Betettem a zsebembe.
Aztán ment tovább a nap, ahogy ilyenkor szokott. Pakolás, indulás, gondolatok arról, hogyan sikerült a foglalkozás, mi maradhatott meg belőle a gyerekekben.
Később, amikor elővettem és kibontottam, egészen másféle visszajelzés várt rám, mint amire számítottam.
Három kis rajz.
És valami nagyon kedves volt bennük.
A foglalkozás végén, mielőtt felolvastam volna a mesét, lejátszottam az egyik dalt az Érzelmesékből, majd következett az egyik mese.
Azt hittem, én mesélek nekik.
Aztán hazavittem magammal annak egy apró bizonyítékát, hogy közben ők is meséltek nekem.
Rajzban.
Amikor egy történet továbbmegy
Talán ez az egyik legszebb dolog a mesékben.
Nem tudjuk pontosan, mi történik velük, miután kimondtuk az utolsó mondatot.
Egy gyerek lehet, hogy nem mond semmit. Nem jelzi vissza, melyik mondat érintette meg. Nem magyarázza el, melyik szereplő maradt vele, vagy milyen érzést vitt magával.
De aztán rajzol valamit.
Eljátssza otthon.
Eszébe jut egy dal.
Megkérdez valamit a szüleitől.
Vagy egyszerűen csak eltesz magában valamit abból, amit hallott.
És talán éppen ezért szeretem ennyire az Érzelmesék-foglalkozásokat.
Mert nem az a célom, hogy egy gyerek a végén vissza tudja mondani, mi volt a mese „tanulsága”.
Sokkal fontosabb, hogy legyen benne valami, amihez kapcsolódni tud.
Egy érzés.
Egy szereplő.
Egy mondat.
Egy dallam.
Vagy akár egy kép, amit aztán ő maga rajzol tovább.
Néha egy rajz mondja el, hogy megérkezett a mese
Amikor kibontottam ezt a két kis meglepetést, nagyon megérintett. Az egyik gyermek időt és figyelmet tett abba, hogy valamit visszaadjon abból, amit ő kapott.
Egy mese akkor kezd igazán élni, amikor már nem csak annak a története, aki megírta.
Hanem egy kicsit azé is lesz, aki meghallgatta.
Ezért most egy rövid videóban megmutatom azt a három apró rajzot, amit Rumból a zsebemben hazahoztam.
Nekem sokkal több lett belőlük, mint három papírlap.
Emlékeztetők arra, hogy néha nem is tudjuk azonnal, hová érkezik meg egy történet.
Csak egyszer később belenyúlunk a zsebünkbe, és ott találjuk a választ.
