Mit adunk tovább a gyerekeinknek a saját félelmeinkből?

Mit adunk tovább a gyerekeinknek a saját félelmeinkből?

Egy fiatal párral beszéltem, nagyon aranyosak, jó fejek voltak. Még nincs gyerkőcük, de elkezdtem bemutatni nekik az Érzelmeséket. Közben mondta a srác, hogy nincs oda a pókokért, a párja pedig elmesélte, hogy reggel nagyon nehéz volt elindulnia. Gondolkodott rajta, mekkora tömeg lesz, úgyhogy már az is kilépés volt a komfortzónájából, hogy kijöttek.

A srác elmondta, hogy gyerekkorában az anyukája elültette benne, hogy a pókok nem jók. Mutatott egy csípést a karján, amiről azt mondta, pókcsípés. A srác úgy mesélte, ebből azt vette át, hogy a pókoktól valahogy irtózni kell. Jó, hát ránéz, de azért legyen távol tőle.

Viszont annyit megtett, hogy megérintette Fonál Fecót. És azon gondolkodtam, hogy te jó ég, nemcsak kijöttek a tömegbe, hanem még a srác is kilépett a komfortzónájából, és hozzáért Fecóhoz. Nagyon-nagyon büszke voltam rá.

Amikor mondtam, hogy erről szeretnék egy blogcikket írni, még kétszer megérintette Fonál Fecót, úgyhogy a cikkhez készült kép pont erről szól.

A srác arról is beszélt, milyen lett volna, ha az anyukája nem azzal riogatja, hogy nézze meg, mit okozott neki az a pókcsípés. Ha nem az lett volna az útravaló, hogy ha ő is találkozik egy pókkal, le tudja fújni, és ennyi, hanem pozitív megerősítést kap az életre.

Szóval szülőként nagyon figyelni kell arra, hogy mit adunk át a gyermekünk lelkének. Hogy ne terheljük fölösleges dolgokkal.

Persze, amikor mi sem tudjuk megélni, kifejezni azt, ami bennünk van, könnyen a hozzánk legközelebb állókra terheljük rá.

De azért jó óvatosan, figyelemmel tenni ezt: mégis mit adunk, mit teszünk át.

Hasonló cikkek